Zenei szemantikán alapuló ének és szolfézs oktatás


 

„Az „elit” (vagy klasszikus), illetve a „tömeg”-művészet között nem lesz határozott választóvonal. (…) A művészet mindenféle ízlésnek megfelelő formái s azok különféle kifinomultsági fokozatai egyaránt virágozni fognak, minthogy az emberek arra törekszenek majd, hogy tapasztalataik sajátos elemei kifejezést nyerjenek a különleges érzékenységgel megáldott művészek alkotásaiban.” (László Ervin: A humán ökológia felé, 1980)

csato-monika1

“Az ének, illetve a zene elméleti tárgyainak tanítási jellege is több, mint fél évszázada gyakorlatilag semmit sem változott, semmi kapcsolata sincs a jelennel, sőt, tudomást sem akar venni róla. Hiába vannak újabb és újabb próbálkozások, nemhogy javul, de tovább tágul a szakadék a szigorú akadémizmus és a populizmus között. Ennek megoldásaként szakmódszertani fejlesztésre van szükség.

Dr. Nemes László Norbert gondolatait idézem: „Kutatómunkával sikerült már bizonyítani, hogy az ének-zene az egyik legelutasítottabb tantárgy az iskolákban. A magyar általános oktatási intézményekben az alaptanterv szerinti zenei oktatás jelenleg a klasszikus zene határain belül maradva, Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal véget ér, a tanárok a zene megszerettetése, az interaktív közös zenélés helyett a lexikális tudásanyag átadására koncentrálnak.”

Régóta tudjuk, hogy a zene általánosítva- úgymint komolyzene és populáris zene- egységesen nem minősíthető, s hogy eszerint értékrendet felállítani képtelenség.  Ludovico Einaudi szerint a populáris zene „mai emóciókat közvetít, ami összeköti a ma emberét a művészettel.”

Pedig a zene olyan kompetenciákat fejleszt, amire a ma emberének és a jövő generációnak nagy szüksége lenne: kreativitás, kritikus gondolkodás, rendszerben való gondolkodás, problémamegoldó képesség, érzelmi intelligencia, illetve erősítheti a jobb és a bal agyfélteke közötti kapcsolatot. Ezeket a gondolatokat és kutatásokat sok ének és zenetanár szívesen megosztja, de sajnos a tanulók érdektelensége egyre nő.

Egyszerűen és összegezve: ami nem érdekli a gyerekeket, az nem fog rájuk pozitívan hatni.

A zenei szemantika: zenei jelentéstan. Mindenekelőtt fontos leszögeznem, hogy nem egyfajta légből kapott jelentést szeretnék rásózni a növendékre: melyik zenedarab/zenemű mit jelent. Természetesen ilyen nincs. A zenei szemantika alapú tanítás lényege, hogy a zene ritmikai, dallami, harmóniai és természetesen formai elemeit, fordulatait megfigyeljük: a zenei elemei egyfajta kifejezőeszközök, amik a zenetörténeti korokkal és a különböző műfajokban tulajdonképpen mindig ugyanazok.

1973-ban Leonard Bernstein előadásokat tartott a Harvard Egyetemen. Az előadássorozat a Megválaszolatlan kérdés címet kapta. Értekezéseiben azt vizsgálta: hová tart a zene? Izgalmas rendszert épített fel: egyfajta analógiát a nyelvész Noam Chomsky A nyelv és az elme (1968) c. tanulmányára. A rendszer lényege, hogy a zene alkotóelemei egy-egy nyelvtani elemre utalnak: a motívum = főnév, akkord = melléknév, ritmus = ige. Bernstein szerint létezik egy velünk született zenei nyelvtan, a Chomsky-féle velünk született grammatikai kompetenciára rímelve. Ez az egyetemes nyelvi/zenei képesség.

A zenei szemantikán alapuló módszertan tulajdonképpen ebből kiindulva, ehhez hasonlóan, de nem nyelvtani megközelítéssel dolgozik: analizál, de az elemzés tárgya kizárólag zenei, a különböző zenei korokban kialakult zenei nyelv kifejezőeszközei. Minden kornak, stílusnak és műfajnak megvan a maga saját zenei nyelve, ami „benne van a levegőben”.

Az ének és szolfézs tantárgy modernizálását egyben kezelem, de a módszertan mindegyik esetben más megközelítést kíván. Az ének tárgy az alsó tagozatban legyen a népdaloké, az éneklésé, a klasszikusok megismertetéséé. De felsőben is hadd legyen élmény: hadd fedezze fel a gyermek azt, hogy a különböző korszakok, stílusok hogy használnak fel egy-egy zenei elemet, és lám-lám, nincs új a nap alatt, mert azok, mióta zene a zene, tulajdonképpen ugyanazok.

A zene – nyelv. Beszéd. Kommunikáció. Kérdések, válaszok, érzések, gondolatok megfogalmazása. Egyszerűen be kell mutatnunk, hogy egyazon zenei elemek hogyan tudnak ilyen sokféleségben létezni, és be kell mutatnunk, mi bennük a művészi érték és mi nem az.

Sokszor szokott panasz lenni a zeneiskolai szolfézs órákra a hangszeres tanároktól, miszerint az elmélet tanítása nem követi a hangszeres oktatást. A szolfézs fő feladata a zene megszerettetése, mivel csoportos óra, ezért javarészt gyakorlati, zenei együttműködés legyen: az éneklést kiegészítve e metódus szerint hadd játsszon a gyermek a maga választotta hangszeren is, hadd legyenek zenei ötletei, hadd játsszon a zenei hangokkal. A zene elemeinek tanulásával párhuzamosan, az zenei elemeket fokozatosan bővítve rögtön használjuk is – improvizálásra, komponálásra, projectekben gondolkodva – ezzel a gyermek mintegy „belülről” érti meg a zenét, mint nyelvet, mint kifejezőeszközt.  Tehát a cél a zene, mint kifejezőeszköz használata, a zene, mint nyelv elsajátítása, birtoklása.

Részlet Csató Mónika: RITMUS, DALLAM, HARMÓNIA című tanulmányából és a kapcsolódó könyvből (2020-21).

A segédkönyv megjelenése és a módszertani fejlesztés folyamatban.

Minden jog fenntartva, Csató Mónika, Artisjus 2015